Nagy Ferenc István

Pécsen 1954. augusztus havában láttam meg a napvilágot. Viszontagságos, de a fiatalságom legszebb korszaka Balatonvilágoshoz és a magyar tengerhez fűződik. A szerelem Székesfehérvárra csábított, ez lett az új otthonom. Itt született a három gyermekem és a három unokám, akik megszépítik a szürke hétköznapokat. Szakmailag kijártam az élet iskolájának széles skáláját. Voltam kétkezű szakmunkás, a munkatársaim bizalmából csoportvezető, társadalmi funkcionális, irodai dolgozó, anyaggazdálkodó, üzletkötő, szociális kisegítő, műszaki előadó, főmunkatárs. Jelenleg egészségi okok miatt nyugdíjas. Nem féltem a kivívásoktól annak ellenére, hogy az egyéniségemből adódóan szerettem az egyenes utat járni és sokszor hangot is adtam véleményemnek.
Munka, család, tanulás, sport, társadalmi feladatok és minden értelmes dolog, ami egy realista gondolkodó ember számára fontos, ezek valahogy mindig értelmet és kihívást jelentettek számomra. Ami még ennél is fontosabb volt nekem, hogy megismerjem az embertársaim problémáit, körülményeit és a lehetőségeim szerint próbáljak segíteni, változtatni azokon érvekkel, meggyőzéssel, tettekkel és nemes szívű támogatókkal. A rendszerváltozásnak nevezett káoszban nem az ember számít, hanem az érdek mindenek felett. Ez az önzés vezetett a mai társadalmi helyzetünkhöz. Soha nem értettem meg azt a tébolyult ideológiát, legyen bármilyen rendszer is, hogy a szellemi és erkölcsi érték, s maga az ember miért nem fontos, csak eszköz. Mindezekre tudom mi a válasz, de elfogadni nem akarom. Az életem folyamán megtanultam, hogy minden ember egyforma tiszta öntudattal született, de sajnos a világi és társadalmi érdekek, körülmények hatására változnak olyanokká, melyek rossz irányba vezeti őket. A hatalmi mámortól megrészegültek rossz példáját követve az emberek, elvesztik a kontrollt, mely gátat szabna a józan gondolkodásnak. Nem tartom magam különb embernek, mint bárki mást, de az igazságérzet nem hagy békén, hogy ne lázadjak azon cselekedetek ellen mely romboláshoz, vezet.
Életfilozófiám, hogy legyen az embernek realitás képe és ennek tükrébe nézve a lelkiismerete szerint, legyen saját akarata és véleménye, vegye észre azt, ami jó neki és a környezetének, honfitársainak. Ezért is léptem az írás, illetve a költészet útjára, hogy legalább az utókor okuljon a mi hibáinkból. Nem tolakodtam olyan körökbe, ahol előre jósolható volt a kirekesztés vagy a megalkuvás. Teszem a dolgom mint egy egyszerű halandó ember, ha elfog az ihlet legyen az művelődés közben vagy az élet színpadán, azt papírra vetem, úgy, ahogy azt én átérzem, nem érdekelnek a tudálékos magyarázatok, dicshimnuszok, magasztalások vagy közönyök. Amit teszek azt vállalom, és ettől nem tántorít el senki, viszont hallgatok a nemesszívű és lelkületű embertársaim szavaira.
Nálam másodlagos a rang és a cím, ezek nagyrészt szubjektív megítélés alá esnek, de egy alkotót az emberek, megbecsülése emelheti méltó rangjára. Helyettem beszéljenek verseim, melyek választ adnak mindenre.

Elérhetőségeim:
E-mail: nagy.ferenc.istv@freemail.hu
Tel.: 06-30-305-5649    

Szárnyaló sas

Büszke szárnyaló sas!
Tárd ki szárnyaidat.
Madarak királya,
Szállj fel a magasba!
Szállj, repülj szabadon,
A nap fénye rád ragyogjon.
Tiéd a menny, a kék égbolt,
Tiszta, tágas szép hazád.
Tiéd az érces fénysugár,
A nagyvilág, míg a szem ellát.
Kristály légben ott fenn,
Mindent lát sas szemed,
Fürkészve pásztázod a mezőt,
Az áldozatnak nem hagysz időt,
Hogy magába rejtse a föld.
Magas sziklák ormán,
Szirtek árnyékos oldalán,
Ott rakod le fészkedet,
S neveled csemetéidet.
Mint király a trónján,
Úgy ülsz a hegyek csúcsán,
Tiéd az ég, s a föld birodalma,
S vele minden alattvalója.
Égi felhők, s földi árnyak,
Kristályfolyók, színes tájak.
Szállj, szállj, tárd ki szárnyad,
Élvezd a szabadság mámorát,
Te fenséges szárnyas óriás.

Székesfehérvár, 2007. 01. 10.

Emberi méltóság

Az emberi méltóság bennem is él,
Zord élet vad ösztönétől vezérelve,
Vágyakozom én is egy jobb életre.

Oroszlán szívem lázad, s nem békél,
Kisdedként már elszántam magam,
Küzdők, s harcolok, míg erőm van.

Szavam-hallatom a nemes ügyért,
Mert ma kevés a remény, s a jóság,
Kiveszett, mint a néma pusztaság.

Becsülettel élni, s alkotni szeretnék,
De sárba akarnak tiporni egészen,
Hogy ihletem számra ne vegyem.

Soha nem volt ínyem az alázatra,
Ezt nem tűrte a büszke szívem,
Mert többet ért a becsületem.

Megtapasztaltam mi a jó és a rossz,
Ég a szívem, s fáj a lelkem,
Belém hasít, mint a villám a légbe.

Igazat szólni úgy szerettem volna,
Felnyögni a panaszokat, s tenni-tenni,
Az emberek jussát, az uraktól kikérni.

Az emberi méltóság behódol félúton,
S a sok juh fejét lehajtva béget,
S akik terelik nem látni különbséget.


   Székesfehérvár, 2002. 01. 06.

Béke szimbóluma

Fehér galamb a béke szimbóluma,
mely szabadon száll a kéklő égen,
s nincs a szárnya béklyóba,
szárnyal a nagy messzeségen.

Ha kitárja szárnyait,
s lebeg a lég tengerén,
s élvezi a nap sugarait,
boldogság önti el a szívét.

Jöhet zápor vagy orkán,
az elemekkel megküzd ő,
s nem létezik oly akadály,
melyet legyőzni ne tudna ő.

Nemes lélek lakozik benne,
kicsi, de nem fél senkitől,
akaratban nincs ellenfele,
mert a szíve duzzad az erőtől.

Szállj-repülj galambom!
S hirdesd a szent igét!
Béke legyen a világon,
s űzzük el a gaz szellemét.

Fehér galamb, te ideálom,
hozd el a szép tavaszt,
s hintsd el az egész világon,
hogy a szívek leljenek vigaszt.

Székesfehérvár, 2003. 01. 28.


Balatoni csendélet

Meghitt béke derül az égen,
Fényben a felhők tündökölnek,
Suhannak az árnyak, nesztelen,
S a víztükörben tetszelegnek.

Hideg szellő meg se rezzen,
S vígan mosolyog a csend,
Hullámok kisimulnak szépen,
Csak a tó szíve dobban odalent.

Magas hegyről nézek le rá,
S elkápráztat az ékes ragyogás,
A lenyugvó nap hidat épít rá,
Olyan, mint a szelíd simogatás.

Hegyek, dombok ölelik át,
Úgy, mint egy féltett kincset,
Ezt a megtestesült harmóniát,
Féltve őrzik e gyöngyszemet.

Balatonvilágos. 2005. 01. 09