2010. februárjában szerkesztettük az újságunk második negyedéves számát, akkor nem tudhattuk, hogy Mártont, a mi Marcinkat márciusban elragadja a Halál! Úgy szólítanak meg bennünket e sorok, mintha még ma is élne Ő, de tudjuk azt, hogy valójában mindig közöttünk fog maradni:

Gottschick Márton, a Duna menti Tát nagyközségben élő, több festő-technikában is maradandó értéket teremtő, lélekben örökifjú festőművész. Sok-sok kiállítása közben, nemrég, máig is szeretett városában, a szülötteit mindig hazaváró Mezőberényben mutatta be az ottani német Evangélikus Egyházközség Tanácstermében a hely szellemét sugárzó olajfestményeit… És velük együtt, a rég nem látott rokonoknak, barátainak, ismerőseinek egy kicsit önmagát is.

  A nagy tetszést kiváltó munkái közül a mezőberényi épületeket ábrázoló - Sváb parasztház, Gémeskút, Városházi Emlékmû, Vasútállomás, Kereki tanyák - előtt időztek legtovább a hálás vendégek, ami érthető, hiszen művészünk jóvoltából régmúlt gyerekkoruk emlékeit élhették újra át.

   Márton sikere ott, akkor, Mezőberényben tagadhatatlan volt. Elmondhatjuk: többségében egy másik, igazán bravúros technikával festő Márton, létezésünk legszebb, de legmúlandóbb pillanatait megragadó, a színeket, tájakat örökkévalóságba varázsoló akvarelljeiben gyönyörködhetünk. Hálásak vagyunk-lehetünk a maga nemében egyszerre szerény, mégis makacs, öntudatos mesternek a tőle kapott, vizuális élményért. Ezek a hol reális, hol fantázia szülte motívumok fiatalságról, ifjonti lélekről árulkodnak. Pedig, eláruljuk, 1935-ben született, a mezőberényi Kereki legelő szélén - a tanyacsokorból álló Tökfalun nőtt fel, gyökerezett bele a tájba, s nőtt belé az idilli táj.

   Iskolásként, még Mokos József tanár bácsi ösztönözte, fedezte föl benne a rajztehetséget.  Az akkori, tanári bíztatásnak, és persze a későbbi, évekig tartó, igazán nagy mesterektől kapott, szigorú stúdiumoknak köszönhetően a művészeti Lexikon régóta nyilvántartja. Íme, a mosolygó festőművész, aki –minek tagadni- könnyen bánik az ecsettel, mert ez a te igazi, őszinte vallomása, így fejezi ki a mai napig állhatatos szorgalommal bizonyított, igaz késztetést: ti. hogy bármit dolgozott, bárhol is élt, mindig is érezte a belső ösztönzést a festészet iránt.

   Már régóta Táton alkot ez a nyughatatlan, önmagával és a munkájával örökkön elégedetlen, nyugdíjas ifjú.  Tudni kell róla, imádja a mindennapi újrakezdést, imádja a vízpartot, a természetet. Keresi és megfesti, sőt, gazdag fantáziájával átalakítja, kiegészíti talán azért is, mert mindez így, együtt, a mi Mártonunk számára maga a nélkülözhetetlen megújulás. Tréfás, vagy éppen őszinte?  kedvében gyakran elismerte, hogy, a horgászaton kívül, a festészet a hobbija…Igaz, mára már „csak” a festészet irdatlan, az igazán igényes  festő számára tökéletesen soha meg nem oldható terhével birkózik, s gyanítom, így is tesz majd, amíg az ecset engedelmeskedik a kezének.

Márton azokat a pillanatokat szereti megfesteni, amiket már az első látásra szépnek talál. Olyan szépnek, hogy később ugyanazt a témát árnyékban és fényben is többször megörökítse.

   A már említett, mezőberényi épületeket, ábrázoló festményeit emlékezetből, vagy fotók alapján készítette. Az itt bemutatott, bravúrosan könnyed alkotásainak többségét a lelke mélyén raktározta, és szívvel-varázslatos, kézzel hívta elő, rögzítette a maga épülésére és mindannyiunk örömére.  (Mészáros István összeállításából)